Why do we need to get beat up every once in a while

Olvasási idő: 2 Perc

Szinte minden nagy változás előtt megfigyelhető egy “sokkterápia”. Valamilyen baleset, betegség, dráma, vita, félelem. 

A motiváció ezen fajtája, amit az erős, mélyről jövő fájdalom érzése indít be, valahogy tovább tart, mint a pozitív, inspiráló történetek.

Vajon miért?

Mert ráébreszt arra, mennyire pengeélen táncoljuk végig az életünket.

Egy-egy távoli ismerőssel történt valami baj. Belehalt Covidba a szomszédom szomszédjának az apjának a gyerekkori barátja. Valakit elütött egy autó. És még sorolhatnám. A jelek mindig ott vannak.

A belső diskurzus ilyenkor egy kicsit másképp zajlik. Már nem érezzük magunkat annyira sebezhetetlennek. Dehát mennyi az esélyre annak, hogy velem is valami hasonló történik, nem?

Vagy másképp fogalmazva – amíg velem nem történik semmi, addig nulla!

Dohányzással lehet párhuzamot húzni ezzel. Ugyanúgy ott vannak a figyelmeztető jelzések. Például a köhögés – a test sírva könyörög, hogy ne kapjon több méreganyagot a tüdőbe. Az ember a homokba dugja a fejét, pedig tudja nagyon jól, hogy a világon ez a legtöbb emberéletet követelő, leggyilkosabb drog (Forrás). 

Az emberi test törékeny. Akármelyik pillanatban meghalhatunk. És mégis, kellenek “emlékeztetők” ahhoz, hogy ezt el ne felejtsük. Hogy ne tartsuk az életet “magától értetődőnek”. Egy olyan dolognak, ami alanyi alapon jár nekünk. 

Nem jár, csupán szerencsések vagyunk. 

Semmivel sem vagyunk különlegesebbek, mint mások.

Ugyanúgy velünk is történhetnek szörnyűségek. És előbb utóbb, ugyanúgy meg fogunk halni. 

Az élet ugyanúgy működik tovább nélkülünk. És több generáció múlva, szinte senki nem fog emlékezni ránk.

Nehéz ezt elfogadni? Baromira. De ha sikerül, annyi nyomás lekerül a vállunkról. 

Elvégre mit számít, hogy mennyire nem alkalomhoz illő ruhában jelentünk meg valahol? Megcsúsztunk az utcán? Kellemetlen volt egy szociális helyzet? Nem jött össze egy munka? Valamiben balfasznak érezzük magunkat és nem merjük mások előtt csinálni? 

Ha egy kicsit jobban rávilágítunk a halandóságunkra, talán pofonok nélkül is megtanuljuk értékelni azt, amink van. Vagy nem. Igazából akárhogy is van, szükségünk van a pofonokra.

A pofonok a “checkpointok” az életben.

Az idő egységesen telik (ha létezik egyáltalán). A random faktor mindenkinél jelen van. És minden cselekvésnek, gondolatnak, rossznak, jónak meglesz a következménye.

Tulajdonképpen én már várom a következő pofont. Tudom, hogy mi volt az előző pofonom után. Azt élem. Nem tudtam, hogy ez az energia, küzdeni akarás mind bennem lakoztak. Mostmár azt is tudom, hogy sokkal erősebb leszek utána. Még ennél is. 

És ez rád is igaz. Mindenkire. Mert mindenki egy kurva nagy hős. Csak sokan még nem tudják. 

Tetszik, amit olvasol? Kérlek, oszd meg, ahol tudod!

A blogom tök új. A sztorim sajnos hétköznapi. Mégis, ha annak idején olvashattam volna egy ehhez hasonló blogot, könnyebb lett volna. Segíts abban kérlek, hogy eljuthassak olyanokhoz, akiknek szüksége lehet rá. Soha nem tudni, ki mivel küzd. Titokban, némán. 

Share on facebook
Share on linkedin
Share on whatsapp

Subscribe!

Or don't! It's not a scam, this is indeed a newsletter. Look. I'm gonna talk about something that got my interest. I'm not selling anything. Everything I have is mine. Excluding my balls. Because balls, I do not have them anymore. 

I swear I'm not gonna send you scammy things. Even if I did, you can (and probably would) unsubscribe.

en_GBEnglish