Minden Rendben Van

Egy ambíciózus, tervekkel teli embernek tartom magam.
 
És mégis, amennyire motivált és élettel teli voltam a középiskola végéig, annyira szürke lettem a diplomaosztómra.  Valamiben viszont biztos voltam. Rohadtul nem akarom azt az utat járni, ami elém van rakva. De mit akarok? Beszürkített az ismeretlentől való félelem.
 
Menjünk vissza egy kicsit az időbe . 2016 telén “ébredtem fel”, életem első munkahelyén. Egy kis cégről volt szó, aminek az ügyvezetője több vállalkozással zsonglőrködött egyszerre.
 
Hihetetlennek találtam a faszit. Úgy éreztem, egyáltalán nem tehetséges semmiben, mégis mindenhez ért, és a hihetetlen munkamorálja mellett érthetetlenül inspiráló volt.
 
Ő motivált arra, hogy kinyissam a szemem. A következő hónapokban leszoktam a dohányzásról (8-9 év után), online kurzusokat végeztem el, rendszeresen olvastam, sőt, még mozogtam is, amit nem tettem középiskola óta! Egy passzív, szürke, elfogadó ember helyett egy újra egy életerővel teli, aktív ember formája kezdett bennem kirajzolódni. Ennyit számít az, hogy az időnket kikkel töltjük.
 
Diplomaosztó után viszont visszaszürkültem, marketingesként a KH-ban kezdtem el dolgozni, mert oda vettek fel. Pénz kellett, hogy 24 évesen ne az amúgy is erőn felül küszködő anyukám tartson el. És mert jó érzés volt végre a saját pénzemet költeni.
 
2019 elején kezdtem el egyéni vállalkozóként dolgozni, ami sokkal nagyobb rugalmassággal járt. Elkezdtem rendszeresen konditerembe járni. De nem azért, amire gondolsz.
 
Szorongok.
 
Van, hogy attól, hogy hangos a levegővételem. Vagy akár attól, hogy beszélek, és nem úgy veszek levegőt. Szorongok akkor is, amikor sötétedik, mert úgy érzem, nem tettem eleget aznap. Szorongok amikor valaki sokáig néz. Amikor feltartom a sort. Vagy balfaszkodok.
 
Amikor viszont 2020 nyarán hererákot diagnosztizáltak nálam, akkor eltűnt a szorongás. A túlélő funkciók léptek életbe. A szorongás olyan luxus lett volna, amit akkor nem engedhettem meg.
 
Ijedtség. Orvosok. Kórház, papírok, kórház, vizsgálatok, kórház, magánrendelés, kórházban CT, tű félreszúrás, kar kétszeresére dagadás, ájulás. Öröm, mert nem terjedt tovább a rák CT alapján. Műtét előtti nap betegfelvétel. Horvárh Martin. Egyedüllét. Félelem. Tehetetlenség. Zokogás a zuhanyzóban. Zokogás almaevés közben. Zokogás kint, a padon ülve, az utolsó vacsoránál. Zokogás az “utolsó” naplementét nézve.
 
De aztán valami megváltozott.
 
Elképzeltem magamat egy hónap múlva. Az a valaki visszamosolygott rám, és megölelt. Azt mondta, hogy minden rendben lesz. És hihetetlen szeretetet éreztem. Megértettem. Tudtam, hogy Minden Rendben Van. Elfogadtam, hogy ennek így kell lennie. És onnantól egyszerűbb volt, mint valaha is reméltem volna. 
 
Más lett a hozzáállásom. A kisugárzásom, az energiám. Másképp álltak hozzám az emberek. És én hozzájuk.
 
Egy darabig nem értettem, hogy miért van az, hogy még egy bolti eladó is mosolyog rám. Az összes orvos, a biztosítóm, az ismerőseim, mindenki pozitív energiát sugárzott felém. Nem sajnálatot. Őszinte, pozitív energiát. Mintha felemeltem volna őket az én energiaszintemre.
 
Érdekes, soha egyetlen pillanatig nem volt bennem az, hogy miért történt. Vagy hogy bárcsak ne.
 
Nem adtam a negatív gondolatoknak teret. Szinte mindenhol máshol azok dominálnak, de tudtam, hogy itt nem engedhetem meg magamnak.
 
Már az első pillanattól a pozitívumokat kerestem. Elmondhatatlan az érzés, amikor első alkalommal azt mondja az orvos, hogy egy idegen tumor nő a testemben. Abban a másodpercben kattant bennem valami. A negatív gondolatok megszűntek létezni. Örültem ennek az egésznek.
 
De jó lesz! Nem kell félnem idősebb koromra attól, hogy csökken a tesztoszteron szintem. Be lesz állítva! Tudok majd kényelmesen ülni! Ülhetek órákig meleg vízben. És amúgy is szarul nézett ki. Komolyan! Mindig a saját utamat kerestem. Már nem feltétlen férfiként gondolok magamra. Én én vagyok. Talán egy szervvel kevesebb. De mégis sokkal több.
 
Pár hónapja kérdezte az urulógusom, hogy mikorra számolok a plasztikai műtéttel. Egyet szeretnék, vagy kettőt. Mosolyogtam, és azt feleltem, egyet sem.
 
Ez vagyok én. Ez az én testem. A vágás helye örökre megmarad, és az eltávolított szervem helye is. Nincs mit szégyellnem. Nincs miért kényelmetlennek lennem. Pontosan ezért, nincs is mit pótolni. Nem vesztettem a műtéttel semmit. Csak nyertem!
 
Egészséges vagyok. Nem csak a testem. Úgy érzem, egy rakás szartól megszabadultam fejben is. A felépülésem alatt azt hallottam, hogy amikor a lelki problémák a fizikai testünkre kivetülnek, az már a gyógyulás folyamata. Én meggyógyultam. Az univerzum a szálakat úgy irányította, hogy a lehető legjobbkor kapjam ezt, és a lehető legjobb emberek vegyenek körbe.
 
Nem hiszem azt, hogy ami történt velem, az rossz. Megtörtént. Hálával fogadtam. Haladok tovább. 
 
Tudom, hogy Minden Rendben Van, és mindig is rendben volt. Ez az én utam. És büszke vagyok magamra. Egy hősnek gondolom magam. Egy óriási harcosnak. És már azt is tudom, hogy bármivel képes vagyok szembenézni.
 
Azóta úgy érzem, tartozom az életemnek. Tartozom a világnak.
Tartozom az univerzumnak azzal, hogy boldog legyek. És a boldogság egy döntés. Van ennél könnyebb tartozás?

Búcsúzónak egy szelfi műtét után 3 nappal. Egy szelfi, ahol már rég tudtam, hogy Minden Rendben Van.

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: whatsapp

Email feliratkozás

Semmi zsákbamacska, ez bizony hírlevél. Most figyelj: valami érdekességről küldök levelet, ami éppen a fantáziámat izgatja. Nem árulok semmit! Amim van, az az enyém. Ebbe nem beleértve a heréimet. Heréim már nincsenek. 

Ígérem, nem foglak mindenféle szarsággal zaklatni. Amúgy meg bármikor leiratkozhatsz!