Mit csinálsz az életeddel?

Olvasási idő: 5 Perc

Május végén lesz 2 egész hónapja, hogy a barátnőmmel Spanyolországban élünk. Előtte 2 hónapig pedig Chilében voltunk.

Közel 4 hónapja szabadultam ki Magyarországról, a börtönömből. Abból a börtönből, amit én húztam fel magam köré a nem tudomokkal, nem akaromokkal, kevés vagyokokkal, nincs rá pénzemekkel. A félelmeimmel.

Fura érzés, amikor azok a dolgok, amiktől fél az ember, már nem léteznek. Furább, amikor rájön, hogy soha nem is léteztek.

Igazából minden rendben van az életemben. A műtétnek vannak emlékeztetői, de alkalmazkodom hozzájuk. Elvégre ebben kéne, hogy jók legyünk mi, emberek. Ahhoz alkalmazkodni, amit elénk rak az élet.

Boldog vagyok. Süt a nap. Végre elmentem Magyarországról és Spanyolországban élek. Itt nincs védettségi igazolvány, és valahogy szemellenzős lovakból, marhákból és birkákból is kevesebbet látok.

Jó emberek vesznek körül. Már vannak új barátaink! Van “törzshelyünk” – világi hamburgerrel és pizzával. És persze 3 percre van gyalog a tengerpart. Tele éttermekkel és bárokkal. Azaz “chiringuito-kkal”. Bizony, tanulok spanyolul!

A másik oldalon zöld hegyek, olajfák, éttermek, óriási golfpályák, és egész Spanyolország várja, hogy felfedezzem. Kék ég és napsütés akármerre nézek.

 

Random “pici” kikötő Marbellában

Persze nem mondom azt, hogy itt minden jobb, mert nem szabadultam meg hirtelen a problémáimtól. Soha nem is fogok, mert mindig lesznek újak. De mégis, nyugodtabb vagyok. Még mindig túlélő üzemmódban. De érzem, hogy napról napra elhagyja a feszültség a testem. Az izmaim és a lelkem is könnyebbek. A szám egyre jobban hajlik magától is mosolyra.

De ahogy nyugodtabb vagyok, úgy szabadulnak fel az elnyomott érzelmek, a félelmek, a kételkedések. 2 hónapja pszichológussal dolgozom együtt azon, hogy jobban menjen a puzzle kirakása.

Onnantól, hogy mit hozok a gyerekkoromból, és a családtól, odáig, hogy még mindig betegként gondolok magamra. Nehéz visszaállítani az alapgondolatot betegről egészségesre. Nem segít, hogy 3 havonta vérvétel, félévente pedig CT vizsgálatok várnak rám még 2 évig. Pont most jön a következő. És természetesen a tudat, hogy mi van, ha…

De a napokban rájöttem valamire. És azóta sokkal könnyebb. Sőt, nevetségesen egyszerű.

Az élet szar! Pont.

Mindig lesznek problémák. Ha mélyebben belegondolok, végig szenvedjük az egészet.

 

Marbella, Old Town. Nem vagyok vallásos. Sok éve óta nem járok templomba. De buta lennék segítségre nemet mondani.

Szar, ha az ember szegény. De szar eljutni odáig, hogy az ember ne legyen!

Szar kövérnek lenni. Viszont szar hetente 5x elmenni a konditerembe és mindent letenni az asztalra abban az 1-2 órában.

Szar érzés butának lenni valamiben! De szar tanulni is.

Ígyis – úgyis egy kalap szar az egész. Ha el akarunk érni valamit, meg kell érte dolgozni. Ha nem dolgozunk semmiért, utolér az önsanyargatás. Egyszerű az egyenlet. A köztes rész a szar rész. De valahogy mégis megtanuljuk élvezni. Miért?

Mert ha nem tesszük rendszeresen próbára magunkat, a komfortzónánkban maradunk. És akármennyire is kényelmes ott lenni, drágán megfizetünk érte.

Hiába tűnik úgy, hogy valami könnyű, és jó, mégis nyomasztó egy idő után, nem? Ki élvez az önsanyargatásával, lelkiismeretével veszekedni? Vagyis nem veszekedni, hanem minden nap minden órájában vereséget szenvedni. Tudatosan, vagy tudat alatt.

Ki élvez leengedett vállakkal, lehajtott fejjel közlekedni az utcán? Beletörődve a sorsába? Menekülni a szemkontaktusok elől? Hogy ne lásson át rajta senki, mégis mekkora hazugságban éli az életét? Mert előbb utóbb ide juttat el a komfortzóna. Semmi más, csak önmagunk becsapása. Amiért ráadásul idővel kamatostól megfizetünk.

A temető egy nagyon jó példa. A temető az a hely, ahol egy helyen találjuk a legtöbb emberi potenciált, és álmokat. Elásva. Elő soha nem hozva. Félelmetes belegondolni,nem? Ki tudja, hány Schumacher, Picasso, Einstein, Marie Curie, Mahatma Gandhi maradt felfedezetlenül. Csodás sportemberek, innovátorok, művészek. Vezetők. Férfiak, nők.

Ha mind a két oldal szar – egyik ezért, a másik azért – akkor egyértelmű, hogy én mit választok.

 

Tegnapi naplemente a teraszról. Ja, az élet ígyis úgyis nehéz. Naplemente viszont minden este van. Az egyik nap jobb, a másik még jobb. Egyszer fent, egyszer lent.

 

Kurva könnyű azt mondani, hogy inkább nem próbálok meg munkát váltani, vagy több fizetést kérni, vagy vállalkozni, mert jó nekem így, a komfortzónámban. Jó 50 órát csak arra tölteni egy héten, hogy a létezésem finanszírozzam? Add mellé az 56 óra alvást, és kijön az, hogy egy 7 napból álló hét igazából 2 és fél napos. WTF?

Vagy hogy nem foglalkozom a normális (nem is egészséges) étkezéssel, mert nincs rá időm? Pont ezzel veszem el magamtól az időt, csak a jövőben. Hidd el, ha már a kórház sem fun, az onkológia részhez képest az még semmi…

Vagy hogy kicsit el vagyok hízva, mert sokat ettem. Ergo egy lusta, kövér fasz vagyok! Csak ezt magamnak nem vallom be. És aztán kevesebbet eszem mások előtt, vagy inkább olyat, amit nem is élvezek. A lelkiismeret és a szégyenérzet miatt. Hogy lássák, mennyire próbálkozom. Pedig igazából várom, hogy hazaérjek, ne lássanak, és azt egyek, amit akarok. Evés közben persze az önmarcangolás újraindul.

Elmenni úszni, futni, megtanulni főzni, új nyelvet tanulni, elvégezni egy kurzust, ez is szenvedés. Csak más fajta. Mert itt kompenzálódunk. Többek között azzal az érzéssel, hogy végre egy cél felé haladunk. Elértünk valamit. Fejlődtünk. A mérgező céltalanságtól távolabb kerültünk.

Könnyű kifogásokat keresni. Átverni magunkat. Mert ezt tesszük! Kell valami mese az agyunknak, különben arra a kérdésre kellene minden egyes nap választ találnunk, hogy: “Mi – a – faszt – csinálok – az – életemmel??”.

És amióta Marbellában vagyok, erre a kérdésre keresem a választ. Napról napra egyre nagyobb sikerrel.

 

Nem minden fekete és fehér. Ha egy nap semmihez nincs kedvem, nem bántom magamat. Majd másnap lesz. És ha épp kedd délután támad kedvem psezni, akkor fogom magamat, és psezek. Hosszú távon a sikeres működéshez egyensúly kell. Meg egy kis UFC, vagy Forma 1. 😂

Átfogalmaztam a 2021-es céljaimat. Újra elkezdtem rendszeresen olvasni. Naplót vezetek. Írok. Egy új projekten dolgozom. Gondolkozom egy másikon. Tanulok spanyolul. Járok pszichológushoz. Edzek, amennyire engedi a testem. De mellé fizioterapeutához járok, és nyújtok. Egy pullup bart is vettem. Idő kérdése, és megint 80 kilókkal guggolok és nyomok fekve. Mindenben kezdem megtalálni magam. Testben és lélekben.

Persze nem azt mondom, hogy hirtelen minden megváltozott, mert akkor hazudnék. Fingom sincs, merre haladok.  Ugyanúgy szar korán kelni, ugyanúgy vannak napok, amikor kurvára semmihez nincs kedvem. De elfogadom. És ez rendben van.

Az élet nem is olyan nehéz, amikor rájön az ember, hogy nincs választása. Tényleg ígyis-úgyis egy kalap szar, mert tele van problémákkal. De nem élet az élet problémák nélkül.

A nagy kérdés az, hogy milyeneket választunk magunknak. Olyanokat, amikért megéri szenvedni, vagy olyanokat, amik maguk okozzák a szenvedést?

Így nézve már nem is olyan nehéz dönteni. 

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: whatsapp

Email feliratkozás

Semmi zsákbamacska, ez bizony hírlevél. Most figyelj: valami érdekességről küldök levelet, ami éppen a fantáziámat izgatja. Nem árulok semmit! Amim van, az az enyém. Ebbe nem beleértve a heréimet. Heréim már nincsenek. 

Ígérem, nem foglak mindenféle szarsággal zaklatni. Amúgy meg bármikor leiratkozhatsz!